Utálom a politikát, mert talán véglegesen és végzetesen megosztotta a magyar nemzetet. És ez a megosztás betört a mikroközöségekbe, a munkahelyekre, a baráti társaságokba és a családokba is. Régi barátságokat zúzott szét, családokat bomlasztott fel. Az állami, önkormányzati munkahelyeken pedig nem csak a felsővezetők cserélődnek emiatt, hanem a beosztott szakemberek is.
Utálom a politikát, mert az embereket igazodásra kényszeríti. Nem tud szabadon érvényesülni a véleményszabadság, illetve annak sajnos könnyen súlyos következményei lehetnek. Munkahelyről elbocsáthatnak embereket csak azért, mert éppen nem egyezik a politikai szimpátiája a főnökkel. De legalábbis komoly hátrányba kerülhet emiatt a munkavállaló. De a cégvezetők sincsenek biztonságban, mert tarthatnak soron kívüli adóellenőrzésktől, amennyiben nyilvánosan bírálják a kormányt, vagy nyíltan szponzorálnak egy ellenzéki pártot.
Utálom a politikát, mert kitermelte a magyar oligarchákat, akiknek informálisan komoly befolyásuk van a döntéshozókra, ráadásul a zsíros állami megrendelések biztos beszállítói.
Ugyanakkor kedvelem is a politikát, ami gyerekkorom óta érdekel. Szüleim anno a Szabad Európa Rádió adásaiból tájékozódtak, és ez engem is nagyon érdekelt. Még halványan arra is emlékszem, amikor az 1968-as csehszlovákiai invázióról tájékoztatott a rádió. Kis kanyar után a rendszerváltozás előtt újságíróként én is belecsöppentem a belpolitikába. 1989 nyarán végig tudósíthattam a háromoldalú politikai egyeztetéseket, és személyesen megismerhettem ellenzéki politikusokat.
Kedvelem a politkát azért is, mert politikusaink időnként érdekfeszítő szellemi párbajt vívnak a parlamentben, a helyi közösségekben és vannak kifezetetten szórakoztató ki- és beszólásaik is:-)
A politikát valahol pedig kötelező is kedvelni, mert a képviseleti demokráciánál egyelőre jobbat, működöképesebbet még találtak fel. Ezért boldogulásunk bizonyos fő kereteinek megteremtését politikusainktól vagyunk kénytelen (el)várni:-)
